| |
|
|
 |
|
|
| a mi otthonunk |
 |
|
|
(Megjelent a
Mi Otthonunk IV-V. évfolyam
2003/12-2004/1.számának vezércikkeként)
Kis csoport ácsorog a hónapok örömmel és gonddal
teli munkájával elért sikere, az épület előtt.
Öltönyösök és overállosok. Fénypróbát tartanak.
Különös, titokzatos, várva-várt esemény ez.
Képviselteti magát építő és építtető, hogy
jelen legyen a ház megvilágításának első,
kezdő pillanatában. Várják az eredményt. Sikerült-e
minden fényforrást helyesen bekötni, irányítani,
megválasztani. A várt hatás Lumen Christiként
hatol a mindennapos sötétbe. Elfelejtődik
a gonosz gondolat, mely nyűgnek ítélte az
estére váró muszáj-időzítés miatti túlórát,
marad egy testté alakult elképzelés, mely
a szemnek szokatlan, új formájában, színházba
induló nőként, teljes díszében áll az alkotók
előtt. Ahogyan egy szeretett, sokat látott
arcot is újra szépnek látunk a hosszú távollét
után: más lett a szín, más az árnyék, más,
mint ahogy megszokássá fajult emlékeinkben
élt.
Kétszáz évvel ezelőtt, mikoris bemutatták
az első platinaszálas villanykörtét, alapjaiban
megváltozott létünk üteme. Az éjszakákat állandó,
műfénnyel nappallá tevő mesterséges fényforrásokkal
megfogyatkoztak a pislákoló olajmécsesek és
gyertyák. Napjainkra a nagyvárosokban új fogalom
született: a fényszennyezés. A hideg neonfényben
úszó irodákban, ablaktalan gigaáruházak műfényáradatában
a dolgok elveszítik állandóan változó árnyékaikat,
színeiket, ezzel együtt mi is egyik alapvető
dimenziónkat: az időt. A veszteség fel sem
tűnik, hiszen az újonnan érkező is erős fényű
kórházi reflektorok között jön világra, világosságra,
bár felsírna akkor is, ha napfényt látna meg
először. Az időt akartuk kitágítani, de ezzel
együtt az időt vettük el magunktól. Látszatszabadságot
adtunk magunknak éjjel-nappal nyitva tartó
üzletekkel és éjszakába nyúló munkavégzéssel.
Az időért cserébe azonban megkaptuk a fénypróba
frenetikus élményét, egy pillanatot, mely
megnyúlásával újfent állandóvá válik.
A létezés alapeleme a változás, mely az öröknek
tűnőt táplálja: friss, hetyke patakocskák,
melyek az állóvízbe torkollnak: piciny örömpercek,
melyekből meríthetünk, raktározhatunk. A folyamat
ellenkező irányban is működik: mindennapjaink
mechanikusságából építjük fel az átalakulást.
A fényre sem állandónak tűnő formájában van
szükségünk. Évezredek óta van belso óránk,
mely a nap járásához igazodik. Érzékeljük
a napfény irányát, színét és melegét, megkapva
így a változás mérhetőségének alapját.
Ha valami a miénk volt, szükséges, sőt létszükséglet,
majd elveszik tőlünk, annak hiánya hatalmas.
Érezzük is ezt az űrt, azonban felismerni,
kifejezni nem tudjuk. Pótolni kívánunk valamit
vásárlással, evéssel, ivással, hiszen az álfény-pszichológia
könyörtelen: a lélek követeli a tőle elvettet:
a fényt.
Halottak napján kimegyünk a temetőbe, hogy
gyertyát gyújtsunk annak, akit szerettünk,
de már nem lehet köztünk. Pótolni, visszahozni,
emlékezni. Legnagyobb kincsünket visszük:
a meleg fényt, melyből nekünk sincs sok. Karácsony
éjjel ugyanezt a fényt keressük. Már nem az
elhunytakért, hanem az ittmaradottakért gyújtjuk,
gyújtanánk. Lassan próbálunk rá felkészülni,
négy adventi gyertyával, lépésről lépésre
szoktatjuk magunkat az elfelejtett meghittséghez.
Fokozatosan engedjük be otthonunkba a táncoló,
változó, meleg fényt.
Képesek vagyunk-e észrevenni a műfényárban
a tüzet? Képesek vagyunk-e kiállni mellette,
az igazunk mellett, hitünk mellett? Képesek
vagyunk-e gyertyát gyújtani: ünnepi gyertyát,
halottit, karácsonyit, húsvétit és esküvőit?
Őszintén, szívből. És ha fellobbant, oda tudjuk-e
tenni kezünket, hogy megóvjuk lángját? Vajon
más tüzét képesek vagyunk-e megvédeni, ha
az álfényben élők arra szemet vetnek? Képesek
leszünk-e kellemes Karácsony helyett boldog
Karácsonyra vágyni?
Őrzött tűzzel és fénnyel gazdag téli estéket
kívánok!
Edelmann Dóra |
|
|
|
|
|
